Kovács Tihamér, a szebb napokat megért magyarországi kisváros tiszteletese, szokásos reggeli kávéját szürcsölte. Eme igen nemesnek, és a plébánosúrra nézve szinte létfontosságúnak mondható tevékenységnek, már sok-sok éve a templom tornyában kialakított paplak zsúfolt, kicsinyke konyhája adott színteret. A plébániai épület fenntartására sem pénz, sem pedig igény nem volt már jó ideje, így szinte kézenfekvő megoldásnak tűnt az atya számára, hogy zsoltáros lelkülettel beköltözzön az Úr házába. Azon a reggelen azonban kivételesen nem egyedül fogyasztotta el a kellemes illatú, forró feketét.
Vendége nem más volt mint Maróti István, aki huszonöt év után keveredett csak újra haza Magyarországra. Előző este az esthajnal csillaggal egy időben érkezett a határra. A Franciaországban élő villamosmérnök, még egy szűk órán át rótta a kihalt autópályát, mikor is úgy határozott, hogy aznapra bőven elég lesz a vezetésből, és a következő településen megszáll éjszakára. Eme döntésnek köszönhetően futott össze e két jámbor lélek hosszú, és kuszának tűnő életútja.
István maga is csodálkozott, hogy milyen könnyedén talált parkolóhelyet a belvárosban. Az autójából kiszállva, rövid kis keresgélés után úgy tűnt, hogy nem igazán fog bárki élő ember fiával találkozni, így lépteit a város közepében magasló templom felé vette, amelynek félig nyitott ajtaján keresztül egy kis fény pislákolt kifele. Normális esetben észre sem venné az ember eme halovány fénysugarat, ám már elég sötét kezdett lenni, s a közvilágítás sem működött valami oknál fogva.
Kovács atya épp vasárnap esti miséjét tartotta, mondhatni igen csak szűk körben. Hogy nem egyedül volt csak a templomban, azt csupán egy aprócska kis rubint színű mécses jelezte. A szertartás végeztével a plébános nagy örömmel hívta közös vacsorára a betévedt vándort, s ragaszkodott hozzá, hogy vendége ne utazzon tovább, hanem töltse az estét a templom másik tornyában kialakított vendégszobában, mely mindig tiszta, megvetett ággyal várta a nagy-ritkán arra tévedőket.
-Hogyhogy nem él itt senki? Valaki csak lakik a városban az atyán kívül.- nézett hitetlenkedve Maróti úr vendéglátójára, miközben, tejet öntött a reggeli kávéjába. -Tudomásom szerint ez a város százötvenezer lakosú, de legalábbis százezer biztosan.
-Valóban. - válaszolt a kissé őszülő, másik férfi. - Egykoron éltek itt annyian, de azóta igen sok víz lefolyt a Dunán.
-Na, de nem értem. Mi történt itt? Hová lettek az emberek?
A plébános egy hosszú pillanatig némán ült, s tekintetével mintha a választ kereste volna a csészéjében általa felkavart, fekete kis örvényben.
-Hát tudja, annak idején elsőként mi, fiatalok mentünk el, - szólalt meg végül, az arcán szomorkás mosollyal - mondván külföldön sokkal könnyebb lesz boldogulni. Mások közülünk Pesten látták a biztosnak tűnő megélhetést. Én személy szerint Rómában kötöttem ki, és csak jó pár évvel később kerültem ide, mit káplán. Addigra aki csak tehette elment. Csak az idősebb korosztály maradt, de közülük se sokan, és ők sem sokáig. Voltak akik a gyerekeikhez költöztek ki, mások pedig rég nem látott szeretteiket követték valahova, egy egészen más világba, itt-hagyván a földi létet.
-Értem – nézett tűnődve a Párizsban élő férfi.-És maga, hogy hogy itt van még? Miért nem ment el már régen?
-Én? Én kérem szépen,várok barátom. Várom haza az embereket. Tudom bolondság, de...
-Haza? - kérdezett vissza Maróti István.
A válasz szinte némán, s oly szelíden fedte be lelkét, mint a decemberben lehulló első hó, a pusztákon álló, magányos, tanyasi házakat.
-Haza...
Ez az szó még néhány nap múlva is ott csengett halkan a fülében, amikor autójával ismét Párizs felé vette az utat, ahol felesége gyengéd ölelése várta, mely némi kis vigaszt adott szívének...
