Világtolvaj


És a Világtolvaj szomorú volt.
Egyedül ült egy korhadó félben lévő fatörzsön.
Szomorú volt, ősöregnek és fáradtnak érezte magát. S a tavaszszagú
ködbe fúrta elméjét, ifjúsága csodás napjait keresve. Emlékezett.
Azokra a remek időkre. Azokra a régiekre, azokra a szépekre. Mikor még
minden más volt, mások voltak az emberek...
Micsoda idők voltak!
Az első hirtelen, nyári zivatar! Az első játékok a széllel... Az első
tűz... Annak a görnyedt hátú öregasszonynak a házát gyújtotta fel, a
falu szélén, messze a pataktól... Na jó, talán elsőre túl merész lépés
volt, sok baj lett belőle... De micsoda idők voltak! Minden nap új
ötlet. Minden nap valami más. Milyen nehéz volt megtanítani az
egereket, hogy átrágják magukat a házak falain... Ó, remek idők! Csodás
volt!
Az ablakon befújt a szél, és felkapta a hetek óta készülő finom,
hímzett terítőt... Aztán később lapokat, leveleket, könyvek vázlatait,
számlákat...
Ezer apró dolog gurult el... Esett patakokba...
Mennyi, mennyi minden volt...
Eső, zord telek.
Az embereknek aztán igazán össze kellett fogniuk, ha ki akarták bírni...
Megcibálta szoknyák fodrait, szekereket borított fel... Mennyi
vesződség... Mennyi fölös munka, kieső idő...
És az emberek nem értették...
Eltörött üvegek, felrobbant eszközök... Gőzmozdony... Rohanó alakok... Ha
gyorsabban mehetsz, menj még gyorsabban... Menetrend... Vágtató lovak és
vasparipák... Hajók... Hatalmas ködök, fagyott sínpályák... Bosszankodó
emberek... Még ezek sem voltak olyan rossz idők...
De az emberek nem értették...
A Világtolvaj csak ücsörgött nagy búsan, magányosan. Aztán jött
valaki, termetre óriás, koros, bölcs és szelíd vonásokkal arcán,
odahúzódott a tolvaj mellé. Hosszúnak tűnő ideig ültek így ketten, az
erdő ezer apró neszét hallgatva.
- Valami bánt - a Világtolvaj felnézett, aztán újra lehajtotta fejét.
Habozott. A másik csak nézett rá, várt. A tolvaj megemelte kezét, és
leejtette.
- Öreg vagyok - társa szelíden mosolygott - fáradt vagyok - folyatta a
tolvaj - már nincsenek olyan ötleteim... mint régen...
- Mint régen, mint régen... Azért voltak jó dolgok mostanában is...
Áramszünetek, programhibák... Bolondos, szellemes levelek...
- És voltak dugók... - kellemes mosoly jelent meg a tolvaj arcán -
tudod, milyen nehéz volt összehozni az elsőt... nem hittem volna, hogy
az emberek ilyen ostobák - tette hozzá keserűen... - társa csak
bólintott - de mit ragozzam?... Mit mondhatnék? Mit tehetnék még?...
- Mesélhetsz... Szívesen hallgatom újabb ötleteidet... - hideg futott
végig a Világtolvaj hátán.
- Tudod jól, mi történt... - szinte elsírta magát, társa megveregette vállát.
- Tudom... De régebben is voltak rosszabb napok...
- Igen...
- Például az első tűz...
- Sajnálom. Akkor is sajnáltam...
- Tudom... De akkor is volt tovább...
- Igen, de akkor minden más volt!
- Mi "minden"?
- Az emberek! Megértették... Az összes ott tolongott! Észrevettek egy
öregasszonyt, akit évek óta pillantásra sem méltattak! És a gyerekek
feljártak hozzá, mikor már újra építették a házikót! Sokkal jobb volt!
- Tudom - csendesítette társa a tolvajt - de csak mond tovább.
- Nincs mit mondani rajta.
- De valami biztos van. Miért dolgoztál akkor, és miért dolgozol most?
- Mindig ugyanazért dolgoztam - legyintett.
- És mindig is fontos volt ez a munka... - a tolvajnak kellemetlen
érzése lett, mintha már beszélgettek volna ugyanerről...
- Igen... fontos volt...
- Most még inkább az.
- De most nincs ötletem...
- Most nincsenek viharok? Nincsenek dugók? Vagy nincsenek meseszép
naplementék?...
- Mire megyek most viharokkal?... Az emberek fel se veszik. Autóba
ülnek, rohannak, leülnek a tévé elé...
- Miért is dolgoztál mindig is?
- De hisz tudod jól!
- Tudom - felelt a társ csitítólag - Azért elmondhatod...
- Még egyszer?...
- Ha kell még egyszer...
- Nézd... olyan büszke voltam magamra. Olyan ötletem volt, mint még
soha! Megtaláltam a megoldást!... - aztán keserűen elhallgatott.
- Aztán? Mi történt utána?...
- Tudod nagyon jól...
- Tudom... de talán még is jobb, ha te is elmondod...
- A gyerekek... én azt hittem... hittem benne... ... Azt hittem, az emberek
majd figyelni fognak megint...
- És még?...
- Beteg gyerekek voltak...
- És?...
- Én azt hittem, az emberek figyelni fognak egymásra! Hogy majd
összetalálkoznak a fák alatt az erdőben, hogy majd jót beszélgetnek a
felborult szekerek mellett! Hogy majd otthon maradnak, hogy majd
közelebb keresnek munkát! De nem! Dugó és csúcsforgalom! Nem ért
semmit! Programhibák - százával!... És jöttek a beteg gyerekek... akiket
csak szeretni lehet, akik képesek szeretni még itt is. Még most is!...
Én azt hittem, vissza tudom lopni a szeretet...